Kedves Olvasó!

Kérlek írd meg egy hozzászólásban, hogy melyik történet folytatódjon! Köszönöm!

Szeretettel: Adele

A kezemben tartott virágot lassan leeresztem a ez egyszerű, és hideg márvány síremlékre.

BRUNO HALL
(1965-2011)
Tanítsd meg az angyaloknak a benned élő zenét!

Már három éve, hogy apa a világ egyik legtehetségesebb csellistája meghalt. Egy koncert körúton ért baleset minket. Ő az autóban meghalt, én életben maradtam.

Carnegie Hall - New York City

Ma este az első sorban foglalok helyet. Bár bérletem van az IcOnS szimfonikus zenekar össze koncertjére, de mindig valahol az utolsó sorok egyikében foglalok helyet. Szinte mániákusan részt veszek apám zenekarának összes fellépésén, még sem akarom, hogy tudjanak róla.
Rossz előérzetem támad attól, hogy ma ilyen közel foglalok helyet, de a nézőtér sötétje névtelenségbe burkol. Már felállnék, hogy mégis hátrébb húzódjak, de akkor bevonulnak a zenészek.
Mellbe vág az,hogy milyen közel vannak hozzám. Három éve nem láttam csak apró foltként az alakjukat, most pedig mindenki vonásai, ,még a ruhájukon megcsillanó apró fények is tisztán és élesen látszanak. Hunyorognom kell ettől a közelségtől és alig kapok levegőt.
Játszani kezdenek, de nem tudok odafigyelni. Próbálom elfojtani a rám törő pánikot és gyászt, nem ugrom fel, mert nem akarom magamra vonni a figyelmet, de alig várom, hogy elmenekülhessek innen.
A percek gyötrelmesen lassan telnek, én pedig úgy érzem itt fogok meghalni a szívemet mardosó fájdalomtól.
Hirtelen egy ismerős hang kiszakít a lelkemet és testemet feszítő, ostromló pusztító sajgásból. Andrew.

Halk és rekedt hangon csak ennyit mond:
- Bruno emlékére.
A zenekar játszani kezdi apám kedvenc darabját: a Schindler listája című film főtémáját, amelyben mindig ő szólózott. Ma Andrew a szólista. Nem tudom levenni a szemem róla. Eddig tőlem távolabb ült, és a fájdalom elvonta róla a figyelmemet. Amikor játszani kezd darabokra hullok. Gyönyörű, apa sem játszotta így soha.
Belül darabokra hullok, de tartom magam. Úgy zokog a lelkem, ahogy egyébként hangosan sosem lennék képes. A hallom, hogy körülöttem többen csendesen sírnak. Én pedig már megbabonázva hallgatom Andrew játékát, figyelem az arcát, nézem a szemét. Tekintete a semmibe néz, nagyon messze jár, amit érzek abból, ahogyan előcsalogatja csellóján a hangokat. A keze úgy simogatja játék közben a hangszerét, ahogy egykor...
Nem! Hogy jut ilyen az eszembe! De már nem tudom megakadályozni a gondolataimat. Magamon érzem a kezét, ahogy a cselló nyaka helyett az enyémen simít végig, hogy aztán dédelgetni kezdje a mellemet. Behunyom a szemem, de légzésem egyre hangosabb, és szaggatottabb. Bízom benne, hogy a mellettem ülök a visszafojtott sírásnak tulajdonítják.
Igyekszem újra a zenére összpontosítani, a zene majdnem a végéhez ért már. Én pedig egyre kevésbé tudom uralni a benne dúló érzések egyre kavaróbb örvényét. Ekkor váratlanul, Andrew ujján, megcsillan egy gyűrű. Egy fényes, egyszerű arany karika. Az nem lehet!
Hirtelen minden ki feláll és kitör a tapsvihar. Megparancsolom magamnak, hogy kövessem a példájukat. Mindenki könnyáztatta arccal néz a színpadra. A zenészek már felálltak és meghajoltak. Ekkor veszem észre az üres széket, amely előtt művészi gonddal elhelyezve ott van a csellóm és egy táblára aranybetűkkel felírva a nevem: Nina.
Abban a pillanatban amikor mindezt észreveszem, felgyulladnak a fények. Próbálom elrejteni az érzéseimet: a bánatot, a gyászt, a dühöt, a meglepődést és a szexuális izgalmat is, amitől még mindig kicsit remegek. Próbálok beleolvadni a környezetembe., Egy pillanatra lehajtom a fejem, hogy összeszedjem magam.
Ahogy újra a színpadra nézek önkéntelemül is Andrewt keresem a tekintetemmel. Határozottan és büszkán néz végig a tömegen, egyszerre pedig rajtam állapodik meg a tekintete. A levegő sisteregni kezd körülöttem, de én továbbra is lelkesen tapsolok, és igyekszem közömbös arcot vágni. Bár a lélegzetem kapkodóvá válik, ahogy Andrew rám néz. Hála istennek nem időz sokáig rajtam, és jelét sem látom a tekintetében, hogy felismert volna, bár mintha szaggatottan lélegezne. A zenekar többi tagja szerencsére nem néz felém.
Lassan a nem szűnő taps ellenére a zenészek lemennek a színpadról. Hangszereiket és széküket is magukkal viszik.Egyedül a nevemet viselő szék és a csellóm maradnak ott. Vágyakozva vetek rá még egy pllantást, majd elhagyom a termet a többi nézővel együtt, bár a fejemben már megfogalmazódott egy hirtelen és merész ötlet.

Lassan lépek a színpadra, ahol még mindig ott áll a székem és a csellóm. Remegő kézzel simítok végig rajta. A székre ülök, néhányszor megpendítem a húrokat, majd a kezemmel lefogok pár hangot, miközben a másik kezembe veszem a vonót, és végighúzom a húrokon. Meglepődve tapasztalom, hogy fel van hangolva. Ekkor végig gurulnak az arcomon az első könnycseppek, majd hamarosan az egész este visszafojtott feszültség görcsös sírásba taszít. Percek, vagy órák telnek el így, míg megkönnyebbülök. Közben bevallom, hogy három éve nem zenéltem, mert gyászomnak ez a része, amelyet magamra erőltettem, mert azt hittem így könnyebb lesz. Lassan és eleinte elég bizonytalanul játszani kezdem a kedvenc darabomat, és hirtelen rádöbbenek, hogy mennyivel könnyebb lett volna minden, ha megmarad nekem a zene. Egy olyan ember vallomása ez, akit már születése előtt beszippantott ez a világ és örökre a része lesz annak.
Annyira belefeledkezem a játékba, hogy észre sem veszem, hogy nem vagyok egyedül, csak amikor meghallom valaki szaggatott lélegzetvételét, a hátam mögött. Azonnal tudom ki áll ott.
Lassan felállok, a csellót leteszem, és megfordulok. Andrew dühös arcába nézek, Azt hittem elég időt hagytam a koncert után a volt zenésztársaimnak a távozásra. De nincsen időm tovább rágódni a történteken, mert Andrew halkan és lassan ennyit kérdez:
- Miért, Nina?
Én pedig kábán nézek rá, és nem tudok mit válaszolni. Hogyan mondhatnám el neki? Nem értené, nem tudná elképzelni sem.
Ekkor hirtelen már előtte is terem, és mérgesen a kezemre kulcsolja az ő kezeit. Ujjai hidegek és erősen markolják a felkaromat, fájdalmat okoz.
- Engedj el ez fáj! - Erre hirtelen elenged és hátralép. - Nem tartozom neked magyarázattal!
Erre tehetetlenül a hajába túr miközben az ujján lévő gyűrűn ismét megcsillan a fény, és idegesen így felel:
- Úgy gondolod?
Én azonban nem is hallom a kérdését, mert a döbbenettől elnémulok. Az ujján az eljegyzési gyűrűnk van, amelyet azon a napon húztam fel az ujjára, amikor a baleset ért minket. Pislogok, egy értelmes gondolatom sincsen. Miért viseli a gyűrűt?
- Nina, válaszolj már, jogom van tudni! - Kiabálja, és a mellkasa hullámzik a visszafojtott indulattól. Értetlenül nézek rá Ő pedig tovább folytatja: -Miért hagytál ott minden szó nélkül három éve a kórházban? Miért nem mondtál semmit? Felébredtem a műtét után, de téged sehol nem találtalak, csak gyűrűt az éjjeli szekrényen, amit pár órával a baleset előtt húztam az ujjadra. Szóval, azt hiszem jogom van tudni!
Mit mondhatnék erre? Hogy miután megmondták, hogy az apám meghalt, ő pedig élet-halál között lebeg nem bírtam tovább, és elmenekültem? Hogy nem bírtam volna ki, hogy ha őt is elveszítem? Tudom, hogy úgy gondolja cserben hagytam, és most számon kérheti. Valahol ettől a szomorúságomat a düh váltja fel, és én is legalább olyan mérgesen meredek rá, mint ő rám. De ettől több reakció nem telik tőlem.
Ahogy így meredünk egymásra, és kapkodjuk a levegőt a mérgünket nyelve, és farkasszemet nézünk egymással, a semmiből megint ott terem közöttünk a a vágy szikrája. Már nem azért lélegzem szakadozva, mert mérges vagyok, hanem mert kívánom. Ahogyan régen is, a veszekedéseink közben. Remélem, hogy nem veszi észre és véget vethetek ennek a beszélgetésnek, hogy minél előbb elmenjek innen.
- Ne gondold, hogy nem vettem észre, hogy izgat, a vitánk! Régen is mindig megéreztem, ha kívánsz! Pont ezzel árultad el magad, hogy itt vagy. A színpadon állva is éreztem.
Tehát felismert! Végig nézek rajta, ahogy légzése utánozza az enyémet, az ujjait morzsolgatja, hogy ne érintsen meg, én pedig ökölbe szorítottam a kezem. Ahogy végig nézek rajta nem tudom elkerülni a tekintetemmel az öve alatt kidudorodó sliccét. Ahogy az erekciója majd szétfeszíti a nadrágját. A felismerésre, hogy ő is ennyire kíván önkéntelenül elhagyja a számat egy nyögés. Ezzel vetek véget az önuralmának. Egy ugrással átszeli a kettőnk közötti távolságot, és már keményen magához szorít miközben a szája az enyémen, a nyelve mohón siklik a számba. Olyan hevesen csókol, hogy a fogai felsértik a számat.
Már húzza is felfelé az estélyimet, ami alól előbukkan a combfixem és a csipkés fekete bugyim. Melltartó nincsen rajtam.  Andrew szemében vad vágy csillog, ahogy végig néz, de aztán újra magához ránt, és már a fenekemet markolássza. Beakasztja az ujját a vékony csipkebugyi bal oldalán, majd marokra fogja, és gyorsan letépi rólam. A következő mozdulattal messzire eldobja. Ekkor jövök rá, hogy a Carnegie Hall színpadán állunk, de már nem érdekel. Azt akarom, hogy teperjen a földre, és vadul döfködjön.
Mintha csak tudná mire gondolok, már húz is a padló felé, amelyen végig fektet, egy rántással lehúzza a cipzárját, és előveszi kemény farkát. A szemebe néz, nem kérdez semmit, de tudom, hogy az engedélyemre vár. nem akarok gondolkozni, sem beszélni, így csak magamhoz húzom és megcsókolom. Ő pedig abban a pillanatban megtölt, és olyan keményen és gyorsan tölt meg, hogy hangosan nyögök, amely visszhangzik a teremben. Ő erre állatiasan felmordul, a fejét a nyakamba fúrja, és olyan eszeveszett tempót kezd el diktálni, hogy pár lökés után már el is megyek, Hangosan sikítva élvezek el, a testem remeg, és úgy érzem a mai nap után nem bírok több ingert elviselni.
Andrew azonban nem kegyelmez, és továbbra is vadul mozog bennem, egyre hangosabbakat nyögve, amitől bennem ismét feltámad a vágy. Minden egyes előrenyomulását fogadom, sőt elébe megyek. Megint szaggatottan és hangosan nyögök, érzem, hopgy egyre közelebb kerülök az orgazmushoz. Szorosan szippantom magamba Andrew vastag farkát, amely érzem, hogy még keményebb lett, és egyre jobban lüktet. Tudom, hogy Andrew sem jár már messze, és ennek a tudata lök át a határon, Hangosan kiabálom a nevét, és életem leghevesebb orgazmusát élem át, miközben ő is még mélyebbre nyomulva, belém spriccel.

DAVID

Dühösen csapok egyet a kormánykerékre.

Bassza meg! Sosem fogok odaérni! Hatalmas a dugó alakult ki. Péntek este van, csúcsforgalom. Szinte fél órája mióta elindultam alig haladtam pár kilométert. Lehet a végén még be sem engednek a kórházba.

Már pedig nekem ma látnom kell a feleségemet addig nem jövök el onnan!

Igaz azt sem tudom, hogy mit mondjak neki, de mindenképpen beszélnünk kell. Remélem még szóba fog állni velem, azok után...

Nem érdekel! Végig kell hallgatnia, valahogyan el fogom érni. Egyre jobban rettegek attól, hogy elküld mielőtt még bármit is mondhatnék.

A kurva életbe, de honnan tudhattam volna?

A kormányba verem a fejem dühömben. Majd a homlokomat nekitámasztom, és lehunyom a szemem. A szívem vadul zakatol. A fél évvel ezelőtti események mintha csak ma történtek volna. Hívatlanul tolakodnak az agyamba az emlékképek.

Korán reggel indultam dolgozni, mert aznap egy fúziós tárgyaláson kellett részt vennem. Carol az asszisztensem már mindent előkészített előző nap. Megbeszéltük, hogy reggel a tárgyalás előtt még mindent átnézünk újra.

Benjamin a maciját szorongatva aludt a kiságyában, amikor bementem elköszönni tőle. Mosolyogva adtam egy puszit az arcára, és simogattam meg a fejét.

Aktatáskával a kezemben elindultam a hálószobánk felé. Sarah összembölyödve szuszogott az ágyban, barna haja szétterülve feküdt körülötte az ágyban, néhány kósza tincs az arcába hullott. Lehajoltam hozzá, és orrához dörgöltem az enyémet. Mosolyogva nyitotta ki a szemét:

- Szia! Már mész is?

- Sajnos ma korán kell mennem.

- Igen, tudom. Fel kell vásárolnod a megmentésre váró cégeket! - mondta álmosan, és közben a nyakkendőmnél fogva magához húzott. - Bár... nekem is... volna... egy... fúziós... ajánlatom... a számodra...! - lihegte, közben már a fülcimpámat harapdálta és nyalogatta. Majd száját az enyémre tapasztotta. Először csak puszilgatta a számat, majd megnyalta. Végül bedugta a nyelvét, és egyre vadabbul csókolt. A farkam már akkor merev volt, amikor az első szava után a cimpámba beleharapott. Fájdalmasan feszült a nadrágomnak, és vadul lüktetett. Élesen beszívtam a levegőt, és nevetve szakítottam el magam Sarah-tól:

- Baby, hiába vágyom most csak arra, hogy ma ki se keljünk az ágyból és addig keféljelek, amíg a fáradságtól el nem ájulsz, sajnos mennem kell! - Egy gyors csókot adtam a szájára, mielőtt újra magához rántana. Meg voltak az eszközei ahhoz, hogy irányítson, és józan ítélőképességemet elvesztve tépkedjem le róla és magamról is a ruhákat. Akármennyire kívántam erre tényleg nem volt időm.

- Jól van, - nyújtózkodott – nekem is húzós napom lesz! Este találkozunk, és folytatjuk, akkor már nem menekülsz!

- A legkevésbé sem fogok ellenállni, és főleg nem futok előled sehová!

- Ajánlom is! - mosolygott rám, aztán még egyszer megcsókolt, és közben a lábfejével végig simított a még mindig álló farkamon.

- Sarah! - szóltam rá figyelmeztetőn, és a csók közben megharapdáltam a száját. Kuncogott, aztán fogta magát és visszafeküdt az ágyba.

- Na jól van, most már menj! Még pihenek kicsit! Este találkozunk! Szeretlek!

- Én is szeretlek!

Elindultam dolgozni. A szoba ajtóban még megfordultam, és mosolyogva figyeltem még pár pillanatig. Már újra aludt.

Dudaszó riaszt meg. Mögöttem egy sofőr veszettül nyomja, hogy induljak már el. Kapd be, megyek már!

A forgalom ritkult, így fél óra alatt odaérek a kórházhoz. Nehéz szívvel szállok ki az autóból. Rohannom kellene felfelé, ehelyett csak lassan vánszorgok. Félek a viszontlátástól. Titkon végig valami csodát reméltem, és most hogy eljött félek tőle. Nem tudom mi vár rám, de rossz az előérzetem.

- Mr. Mitchell! - szólít meg Vera, az ápolónő - A feleségéhez jött? - kérdezi. Csak egy bólintásra futja tőlem. - A régi szobájában van még mindig.

Az ajtóban megtorpanok, szakadozva veszem a levegőt. Kell egy perc mire megnyugszom, és összeszedem magam, hogy belépjek.

A helyiségbe belépve ismét megállok, még nem látom, de az illata mindent betölt. Vágyakozón kutatok utána, ekkor megpillantom. Nekem háttal áll az ablakban. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy megrohanjanak ismét az emlékek. Megint megjelenik előttem a baleset napja.

- Remek, minden rendben van! - mondom Carolnak az asszisztensemnek. - Már csak fel kell vinni az agyagot a tárgyalóba. Megcsinálod?

- Persze nem gond, bízd csak rám! - bólint rá mosolyogva.

Ekkor megszólal a telefonom. Ismeretlen, helyi, vezetékes szám.

- Tessék, Mitchell! - szólok bele.

- Mr. Mitchell! Sam Dillon vagyok a Chicago-i rendőrségről. A feleségét baleset érte. - Kifut a lábamból minden erő, le kell ülnöm.

- Mi történt?

- A munkahelye melletti kereszteződésnél elsodorta egy kamion. Beverte a fejét az útpadkába, a mentősök súlyos állapotban szállították el a Chicago Hope Hospital sürgősségi részlegére. Sajnálom uram!

- Köszönöm! - többet nem tudok mondani így bontom a vonalat. A két tenyerembe temetem az arcom. A mobilom még mindig a kezemben szorongatom.

- David, mi történt? - érinti meg Carol a vállam. - Valami rossz hírt kaptál?

- Saraht baleset érte, súlyos az állapota, azonnal a kórházba kell mennem! - hadarom az első sokk után. Carol elsápad a hír hallatán.

- Indulj azonnal! Én majd elintézem a fúziót, emiatt ne aggódj! - mondja, de a mondat végét már alig hallom, mert rohanok a lifthez. A felvásárlás leszarom! Sarah!

Rohanva rontok be fél órával később a kórház sürgősségi részlegének az ajtaján. Izzadok, mivel a parkolótól a kórházig és felfelé négy emeletet futottam. A nővérpultnál azonnal belevágok:

- David Mitchell vagyok, a feleségemet Sarah Wilhelm-et nem régen hozták be. Balesete volt...

- David, itt vagyunk. - A hang irányába fordulok, és megpillantom Sarah szüleit. - Cyntia, Carl! - Odarohanok. - Tudtok már valamit?

- Tudtok már valamit?

- Most tolták ki a műtőből – mondja Carl. Elgyötörten néz rám. - Eltávolítottak egy vérömlenyt, ami nyomta az agyát. A műtét remekül sikerült, ennek ellenére kómába esett.

- Mennyire súlyos? - szinte alig hallható a hangom.

- Az orvosai azt mondják, hogy semmilyen agyi tevékenysége nincsen. 10% esélye van arra, hogy valaha is magához térjen.

Az emlékek fájdalma valósággal letaglóz, megbénít. Ahogy újra átéltem a történteket, akadozóvá vált a lélegzetem, teljesen leizzadtam. A szívem örülten dübörög a mellkasomban és a fülem zúg. Ekkor meghallom a hangját. Erőteljesen és határozottan szólít meg:

- David!

Kinyitom a szemem, és rá emelem a tekintetem. Annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot, de nem így. Ridegen és dühösen néz rám, látom, hogy sírt. Azt hiszem elkéstem a beszélgetéssel. A szám szóra nyílik, de alig hallani:

- Sarah! Én.. - Nem tudom befejezni a mondatot.

Két lépéssel átszelem a szobát, ami elválaszt minket, és elkapom mielőtt a földre zuhanna. Magamhoz ölelem. Beszívom az illatát. Újra érezhetem a kezeim között a testét, simogathatom a haját. Nem ájult el, csak megszédült. Rám néz, az arcán most nyoma sincs az előbbi érzéseknek. Mintha fél évet repültünk volna vissza az időben. Egyik kezemmel megsimogatom az arcát. Hangosan sóhajt, lehunyja a szemét, az ajkai elnyílnak. Ennyi kellett csak! Mohón csókolom meg, ő pedig viszonozza és belenyög a számba. Megfogom a fenekét és magamhoz húzom, az erekcióm a hasának nyomódik. Vadabbul csókolom meg.

Ekkor kezdi el előbb lassan püfölni a hátam. Majd a mellkasomat csépeli erősebben. Ezután a számba harap. Összerándulok, ezt használja ki, hogy ellökjön magától. Aztán már lendül is a keze és pofon vág, közben kiabál:

- Te szemét! Mit képzelsz magadról?

- Sarah, mi bajod van? - nézek rá, bár sejtem a választ.

- Hogy mi a bajom? Szerinted? Fél évig kómában fekszem, valami csoda folytán magamhoz térek, és te sehol sem vagy! Aztán véletlenül meghallok egy beszélgetés, amiből kiderül, hogy amíg kómában voltam elváltál tőlem! Ez a bajom!

Bassza meg valaki mástól tudta meg mire ideértem! Megpróbálnám menteni a helyzetet:

- Sarah, megbeszélhetnénk... - csak eddig jutok.

- Tűnj el a szobámból és az életemből, nem akarlak látni többé!

- Sarah, kérlek! - könyörögve nézek rá.

- Azt hiszem a hölgy világosan fogalmazott! Meg kell kérnem, hogy távozzon Mr. Mitchell, és ne zaklassa fel! Pihenésre van szüksége! - Dr. Stein áll az ajtóban és szúrós szemmel méreget. Sarah ismét az ablak felé fordult.

Szeretném megérinteni, megmagyarázni. Azonban dr. Stein határozottan állja az utam, és tessékel ki a szobából.

Megsemmisülten távozok.

1. fejezet

SARAH

Már legalább tíz perce fekszem a MRI gépben, ez az utolsó vizsgálat. A vérvételen és egyéb rutin ellenőrzéseken túl vagyunk. Eddig mindent rendben találtak. Nem voltam egyedül, és nem volt időm gondolkozni, most azonban egyedül vagyok, csak a gép zakatol körülöttem. Körülbelül harmadszorra szólnak rám, hogy maradjak nyugton és ne mozogjak. Legszívesebben rájuk üvöltenék, hogy nem ti feküdtetek fél évet mozdulatlanul és öntudatlanul! De nem teszem, végül is nem ők tehetnek róla.

Szeretnék végre egyedül lenni úgy, hogy nem figyeli senki sem mit csinálok éppen. Őrjítő! Úgy érzem mentem felrobbanok tehetetlenségemben. A legjobban azonban az bánt, hogy a családom sehol. Tudom, hogy ezért vagyok ideges. Szeretném őket látni, de rettegek is a találkozástól. Valami belül azt súgja, hogy nem lesz felhőtlen és boldog a viszontlátás. Az, hogy csak tapogatózom a sötétben vajon mi történhetett, teljesen kikészít. A tudatlanság teljesen felőröl.

Mindezek ellenére másra sem vágyom, csak hogy végre magamhoz szoríthassam őket! Legjobban Bent, a kicsi fiamat szeretném már a karjaimban tartani! Szegény kicsikém! Mennyi fájdalmon mehetett keresztül miattam az elmúlt időszakban. Vajon nagyon megviselte? Úgy szeretném magamhoz szorítani, hogy megvigasztaljam, és elmondjam neki, hogy most már itt vagyok, és nem lesz semmi baj. A vágyódástól, ami minden porcikámat átjárja, könnyek szöknek a szemembe. Ekkor hirtelen megint rám szólnak:

- Sarah, kérem ne mozogjon! - Dr. Stein az, megint előkerült.

- Elnézést! - szipogom. Szomorúságomban meg is feledkeztem a vizsgálatról.

- Valami baj van? Jól érzi magát? Fájdalmai vannak? - kérdezi lágy hangon az orvos.

- Nem, jól vagyok. Csak... - nem tudom befejezni, elbicsaklik a hangom. Újra folyni kezdenek a könnyeim.

- Rendben Sarah! Ennyi egyelőre elég lesz. Csak egy percet várjon még, és visszamehet a szobájába! - mondja, és érzem a készülék ágy része életre kel alattam.

Pár pillanat múlva már kint is vagyok belőle, ennyi idő alatt sikerül összeszednem magam. Ahogy felülök, érzem, hogy kezek érintenek meg gyengéden. Körbe nézek, de csak Stein doktor segít. Vajon hová lettek a nővérek, akik még itt voltak az előbb. Az orvosomra pillantok. Meglepő gyengédséget sugároz az arca, ahogy rám néz. Ez annyira meglep, hogy el is felejtem előbbi problémáimat, és egy időre elnémulok tőle. Érzem, hogy nem akar elengedni. Mi lelte ezt az orvost? Zavartan krákogok, hogy visszanyerjem a hangomat:

- Köszönöm dr. Stein! Azt hiszem egyedül is menni fog! - Szavaimnak nyomatékot adva igyekszem kihúzni magam, és biztosan lépkedni elgémberedett tagjaim ellenére is.

- Robert, ha kérhetem! - mosolyog rám kedvesen. Tehát dr. Robert Stein-hez van szerencsém! Ahogy már első találkozásunkkor megállapítottam kifejezetten jóképű. Határozott arcél, szép szürke szemekkel. Haja pedig sötét szőke, rövidre nyílt. Magas, sportos alakja követi minden bizonytalan mozdulatomat. Hízelgő és idegesítő egyszerre! Úgy érzem, mintha vonzódna hozzám, és ez zavar, de illedelmesen így válaszolok:

- Örvendek Robert! Sarah vagyok. Igaz ezt már úgy is tudja, hisz én nem emlékszem, de azt hiszem elég sokszor találkoztunk már! - mosolyogva fogadja a sajátos bemutatkozásomat. Kezet rázunk. Ahogy megfogja a kezem és a tenyerébe zárja, észreveszem a kezei is szépek. Megint a kelleténél tovább tartja a kezében az enyémet. Óvatosan visszahúzom, miközben így szól:

- Tetszik a humora! Jöjjön Sarah, visszakísérem a szobájába! - Kinyitja előttem az ajtót, egy hosszú folyosóra érünk. - Tud gyalogolni, akár hosszabb távon is? - kérdezi.

- Igen, azt hiszem menni fog! - felelem, mert érzem, hogy az izmaim azért kiáltanak, hogy végre használjam őket. Lassan megyünk, de bírnám a gyorsabb tempót is. Mégsem sietek. Az igazság az, hogy félek attól ami a szobámba érve rám vár. Szeretném kitolni a rám váró megpróbáltatásokkal való találkozás idejét.

- Sarah, - zavarja meg gondolataimat dr. Stein, vagyis Robert – az eredményei kiválóak. Úgy vélem, hogy pár napig még bent tartjuk megfigyelésre, és utána haza mehet! - mosolyog rám. Visszamosolygok, de kissé bágyadtan, a rossz érzésem egyre erősödik. Miért nem értek még ide? Hol van a családom? Egyáltalán eljönnek? - Ne izguljon! Nem sokára megérkezik a családja is! Már értesítettük őket! - válaszolja meg a magamnak feltett kérdéseimet. Gyengéden megfogja a derekamat, és finoman terelget. - Erre, itt is van a szobája! - mondja, mert én simán tovább sétáltam volna rajta.

- Köszönöm – mondom miközben arrébb lépek bizalmas érintéséből. Egyre kellemetlenebbül érzem magam tőlük, de valahol mégis jól esik megzavarodott lelkemnek, hogy valaki törődik velem. Mert ez az orvos láthatóan azt teszi! De nem értem az okát! Végignézek magamon, egy mértekkel nagyobb kórházi hálóinget viselek, a hajam a műtét után egyenetlenül nőtt meg, a szemöldököm hónapok óta nem volt kiszedve, ahogy nem is szőrtelenítettem. Sminket sem viselek, hogy őszinte legyek egy romhalmaznak érzem magam. Az azonban vaknak is feltűnne, hogy ez a férfi vonzódik hozzám. Erre elönt a bűntudat: de hiszen én férjnél vagyok! Nyomában azonban a fájdalom is megjelenik, és egy gonosz kis hang közli velem: a férjed azonban sehol sincsen! Jajj, fogd már be, gondolom mérgesen!

Robert diszkrét köhögése rángat vissza a jelenbe. Zavartam veszem észre, hogy a hosszú hálóinget gyűrögetem, miközben a számat rágcsálom. Próbálja elrejteni mosolyát, ahogy figyel. Jól szórakozik. Zavartan megszólalok:

- Ne haragudjon, de elgondolkoztam!

- Semmi gond Sarah! Érthető, hogy kérdések kavarognak a fejében, hiszen nem közlik az emberrel minden nap, hogy kómából ébredt fel. - Beszéd közben a vállaimra teszi a kezét. Hihetetlen, hogy állandóan meg kell érintenie! - Sarah, azonban azt is tudnia kell, hogy ez alapvetően megváltoztatta az életét, és nehéz időszak vár önre! - Nagyot nyelek. A gombóc, ami órák óta a torkomban van, egyre növekszik, és azt érzem lassan nem fogok tudni tőle levegőt venni! - Azonban rám bármikor számíthat, ha segítségre van szüksége! - Egyik kezével finoman végig simít az arcomon. Teljesen ledermedek érintésétől... Ekkor azonban ismerős hangok kavalkádja szűrődik felém. Robert ellép mellőlem.

A hangok irányába fordulok és ekkor meglátom a folyosó végén a szüleimet, amint Bent kézen fogva vezetik felém. Hirtelen megtorpan, majd meglát engem, és ragyogó mosoly jelenik meg az arcán. Kitépi magát a nagyszülei kezéből, és futva elindul felém:

- Anya, anya, anya! - kiabálja közben.

Nem bírok magammal, én is futni kezdek felé. A távolság egyre csökken közöttünk, már alig néhány méter. Leguggolok, aztán végre a karjaimba zárhatom.

-Benny, kicsikém! - többet nem bírok kinyögni, mert megérzem édes kicsi kezeit, amivel átöleli a nyakamat. Csak szorít magához, ahogyan én is őt. A könnyeim záporán át látom, hogy a szüleim is odaérnek. Felemelem Bent, és sírva borulunk egymás nyakába.

Mióta felébredtem és szembesítettek a a balesettel, először érzem magam boldognak.

Aztán lassan, és alattomosan fészkeli magát az agyamba a gondolat, hogy ez így nem teljes. Valaki még hiányzik: David.

Prológus

Iszonyúan hasogat a fejem. Már megint az az átkozott migrén.

Biztosan elaludtam. Emlékszem rá, hogy néhányszor még lehunytam a szemem, hogy szundítsak egy kicsit, hátha enyhül a fájdalom.

Fel kellene kelnem, hogy bevegyem a fájdalomcsillapítót, az néhány perc alatt hatni fog. Csak még egy kicsit maradok, hogy összeszedjem magam. Gyorsan átfuttatom magamban addig, mi mindent is kell ma tennem. A férjem már elment dolgozni. Ébresztenem kell a fiunkat, aztán gyorsan felöltözni és elvinni az óvodába, én meg szaladhatok a kiadóba.

A napokban jelenik meg egy új regény, és még rengeteg munkám van vele. Nem tudom hogyan fogok ilyen állapotban haladni vele.

Most már tényleg ideje lesz felkelni, pedig úgy érzem magam, mint akit elgázolt egy kamion.

Kinyitom a szemem, gyorsan vissza is csukom mert vakít a fény. Aztán hirtelen újra kinyitom. Itt valami nem stimmel! Nem a saját ágyamban vagyok, nem a saját hálószobámban!

Hirtelen felülök, de a fejembe hasító fájdalom miatt azonnal vissza is hanyatlom a párnámra. Mielőtt behunynám a szemem még látom, hogy egy fehér ruhás nő elkerekedett szemmel bámul rám, még a kezét is a szája elé kapta. Közben így suttog:

- Úristen felébredt! - kinyitom a szemem és látom, hogy elrohan, de a nyitott ajtóban megáll. - Doktor Úr! Jöjjön nyorsan! Magához tért! Siessen! - kiabálja hangosan. A szavai visszahangoznak bennem. Doktor Úr, felébredt, siessen... Mégis mi történik itt?

Hallom ahogy többen futnak felém. Erre megint kinyitom a szemem, de nem ülök fel, mert a fejem még mindig hasogat. Oh, ez a migrén! Közben egy kisebb csoport sereglik körém.

- Hol vagyok? - kérdezem. - Mit akarnak tőlem?

- Kérem ne izgassa fel magát! Dr. Stein vagyok – mondja egy jóképű fiatal orvos. - Meg tudná nekem mondani a nevét?

- Sarah Wilhelm vagyok – felelem értetlenül. Mégis mi a fene történik itt? Nem értek semmit, de a fejem egyre jobban lüktet. - Kaphaték egy fejfájás csillapítót? - nyöszörgöm.

- Természetesen máris hozza a nővér! Kérem feleljen még pár kérdésemre! Meg tudná mondani a mai dátumot?

- Ma 2011. október 24-ét írunk. Péntek van! - hadarom. Ők pedig döbbenten néznek össze. Egyre dühösebb leszek, hogy miért viselkednek így. - Hol vagyok? Mondják már meg az isten szerelmére! Nekem munkába kell mennem, és már így is késésben vagyok, elaludtam! - folytatom dühöngve, és megint ülőhelyzetbe vágom magam. Abban a pillanatban gyengéden, de határozottan fektetnek vissza az ágyba.

Közben a nővér meghozza a fájdalomcsillapítót. A számba helyezi a pirulákat, és hűvös vizet ad hozzá. Mohón nyelni kezdem, mert csak most veszem észre, hogy olyan szomjas vagyok, mintha hónapokat barangoltam volna a sivatagban. Rögtön köhögni kezdek, de szerencsére gyorsan elmúlik.

A fiatal orvos közben engem néz, szép szürke szemeivel. Határozottan jóképű, állapítom meg dühösen, mert még mindig nem mondott semmit. Ekkor mintha megérezné, hogy haragom megint rázúdítanám. megszólal:

- Sarah, már 2012. áprilisa van. Önnek balesete volt és majdnem fél évig kómában feküdt. Most egy rehabilitációs klinikán fekszik Chicago-ban. Semmire sem emlékszik? - ahogy ezt mondja, gyengéden megfogja a kezemet. Mintha, leforráztak volna. Kóma? Az nem létezik! Ekkor eszembe jut, amit álmodtam. Rémisztő volt. A munkahelyemre siettem, amikor egy kamion elszabadult és egyenesen felém robogott. Magával sodort, elestem és a fejemet bevertem a padkába. Aztán minden elsötétült, és csak zuhantam. Hirtelen mozdulattal nyúlok a fejemhez. A hajamat markolászom. Határozottan rövidebb, mint amilyenre emlékszem. Riadtan kapom az orvosra a tekintetemet, aki még mindig a kezemet fogja, érzem, hogy erősebb lesz a szorítása, miközben folytatja:

- Megoperálták, és eltávolítottak egy vérömlenyt. Ezért ilyen rövid a haja. Hogy érzi magát?

- Mint akin áthajtott egy kamion! - felelem dünnyögve.Látom, hogy elmosolyodik.

- Találó hasonlat! - már én is mosolygok. - Fáj valamije?

- Csak a fejem – sóhajtom. - Kérem, mondja meg hol van a férjem, a fiam és a szüleim? Hol van a családom? Miért nincsenek itt? - látom ahogy a tekintete elsötétedik, és gondterheltté válik. Hideget érzek magam körül, ugye nem? Az nem lehet!

- Ugye ők jól vannak? Ugye nem voltak velem a balesetkor? - hadarom.

- Nyugodjon meg, mindannyian jól vannak! A nővér már értesíti őket telefonon! - de még mindig feszültnek érzem. A tekintetemet pedig kerüli. - Próbáljon meg pihenni, amíg ideérnek! Tudnia kell, hogy nekik is nagy megrázkódtatás lesz a találkozás, hiszen a korábbi kezelő orvosai azt mondták, hogy 90% eséllyel soha többé nem fog felébredni, az orvosilag tökéletesen sikerült műtét ellenére. - Úgy nézek rá, mintha hirtelen három feje nőtt volna. Biztosan jól értettem? Gyakorlatilag halottnak nyilvánítottak? Ez lehetetlen. - Elég sok idő eltelt, önnél pedig semmilyen agyi tevékenység nem volt megfigyelhető.

- Szóval lemondtak rólam – jelentem ki, hiszen ez nyilvánvaló. Sajnálkozóan néz rám. Csak ezt ne! Egyre biztosabb vagyok abban, hogy még valamit titkol előlem. Tudom, hogy hamarosan ez is kifog derülni. Érzem, hogy nem tőle kell megtudnom.

- Hamarosan ideér a családja! Addig elvégzünk pár rutin vizsgálatot, de közben lazítson és pihenjen! - mondja, majd távozik.

A fejem még mindig lüktet, és amit eddig megtudtam nem segített abban, hogy elmúljon a fájdalom. Ha pedig a megérzésem nem csal, már pedig nem szokott, akkor azt hiszem tartogat még számomra meglepetéseket a mai nap.

A telefon hangosan csörömpöl az asztalon.

A férfi indulatosan nyúl felé, már vége a munkaidejének, de mostanában állandóan keresik még utána is. A keze félúton azonban megáll a levegőben, ahogy meglátja a kijelzőn a hívó nevét:

Michigan-i Rehabilitációs Központ

Jajj, istenem, hát eljött az ideje! Remegő kézzel nyomja le a 'hívás fogadása' gombot.

- David Mitchell – szól bele.

- Üdvözlöm Mr. Mitchell! Itt Vera Silver a Michigan-i Rehabilitációs Központból, amit tudja mi kezelejük a feleségét. Híreim vannak az ön számára! - mondja mindezt nagy örömmel. Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan, ha rossz hírt akar közölni az emberrel. Igaz, számított erre a telefonra már fél éve, de akkor is! - Uram, a felesége néhány percre felébredt a kómából, és kereste. A fiával, is szeretne találkozni, ezért... - Ez nem lehet! A telefont a levegőben kapta el, amikor kiesett a kezéből. Biztosan csak rosszul hallotta! - Mr. Mitchell! Ott van még?

- Igen, itt vagyok.

- Akkor lenne szíves válaszolni a kérdésemre? - kérdezi a nő indulatosan.

- Ne haragudjon Vera, de megismételné még egyszer? - Ez lehetetlen!

- Igen – mondja kelletlenül. - Mikor tudna bejönni a kórházba?

- Elmegyek a fiamért, és...

- Mr. Mitchell a fia már itt van. Nem régen érkezett meg a felesége szüleivel.

- Értem, köszönöm. Máris indulok!

Ki is vagyok én?
Úgy vélem a válasz nem fontos. Nem érdekes, hogy kit takar ez a név. Lehetek fiatal vagy öreg, sovány vagy molett, szép vagy csúnya, bátor vagy gyáva...
A lényeg a szavak mögött húzódik. Miért írok? Önmagam és más emberek szórakoztatására, akik nyitottak erre.
A legnagyobb motivációm viszont a kíváncsiság.

Adele Capnick kavargó világa hamarosan bemutatkozik. Remélem várjátok már!